Az elmúlt három hétben sokat vonatoztunk Európa-szerte. Arról majd később írunk, hogy minden (értsd: MINDEN) vonatunk késett. Oké, volt amelyik csak perceket, de egy rövid svájci szakaszon az is meglepett, főleg, hogy szoros volt az átszállási idő.
Amszterdamból tartottunk Frankfurtba az ICE (InterCity Express) nevű nagysebességű vonattal. Helyünk a 38-as kocsiban volt. Két, összekapcsolt kocsiból állt a vonat. Megtaláltuk a 28-ast, melyet ily módon jeleztek, tekintettel arra, hogy a külső, digitális kijelző nem működött azon a kocsin:
(Ahogy mondani szoktuk: stílusos, mégsem hivalkodó.)
Tehát elindultunk a másik kocsi felé, de ott is 28-as kocsit találtunk. Ez nem lehet! Nem lehet egy szerelvényben két ugyanolyan számú kocsi! Sietve elindultunk visszafelé a rengeteg csomaggal, hiszen a másik 28-as már a vonat elején volt. Közben az idő is fogyott. Persze fel is szállhatunk, de 1) az utastérben nehezebb sasszézni a csomagokkal 2) ha rossz kocsiba szállunk a majdnem tömött vonaton, körülbelül 50 perc múlva korrigálhatunk a következő megálláskor.
Végre találtunk egy kalauzt (biztos nem ez a PC kifejezés, bocs!), akit megkérdeztünk, hol a 38-as "wagen". Kicsit ingerülten rámutatott a digitáliskijelző-mentes "28-as" kocsira. Vissza sem kérdeztünk. Felszálltunk.
Egyébként még egy segédletünk lehetett volna: a peronhoz rendelt kijelzőn mutatták a kocsik kiosztását, számokkal. Köszönő viszonyban nem állt a valósággal.
Elfoglaltuk a helyünket, majd körülbelül fél órával az indulás után már orvosolták a helyzetet kevesebb DB-s cellux felhasználásával.
A kupénkba telepedett kellemetlen és hangos néni is ekkor jött rá, hogy rossz kocsiban ült, de mivel jól érezte magát ott, maradt. Mindegy, addigra már mi is összebarátkoztunk vele.
