A fenti képen azt láthatjátok, hogy néz ki egy megállni tilos tábla a világ nagy részén. Kerek tábla, sötétkék háttér, két egymást keresztező, piros vonallal áthúzva. Ezen a konkrét fotón a magyarországi verzió látható, de igazából apróbb módosításokkal egész Európában, Indiában, Japánban és még rengeteg más helyen ezt a változatot használják. A táblák mindenhol eléggé hasonlítanak egymáshoz ahhoz, hogy nyelvtudás, vagy a helyszínen végzett KRESZ-vizsga nélkül is tudjuk őket értelmezni. Aztán ott van az Egyesült Államok, ahol a fenti tábla megfelelője a következőképp néz ki:
Aki tud angolul, az tisztában van vele: egyszerűen ki van írva betűvel, hogy a táblától egyik irányba nem szabad parkolni, a másik irányba pedig megállni sem. Ugyanez a helyzet az egyirányú utca táblával is, a világ jelentős többségén a négyszögletű, kék alapon fehér nyilat ábrázoló tábla tudatja velünk, hogy ezen az úton nem kell szembejövő forgalomra számítanunk. Az USA az ikonikus "one way" táblával oldja meg, lényegében itt is csak kiírják, mi a helyzet:
De mi ennek az oka? A válasz egyszerű, ám elég messzire kell visszamenni érte a múltba. Amíg az autógyártás valójában Karl Benz nevével és a Benz Patent Motor Car típussal kezdődött 1886-ban, Európában, addig az Egyesült államok autós kultúrája szempontjából ennél sokkal fontosabb szerepet tölt be a Ford T-modell, 1908-ból. A T-modell megjelenése ugyanis elérhetővé tette az autózást a tömegek számára is, ezzel pedig szükségessé vált a kitáblázás a tengeren túl. Először autós klubok végezték el ezt a feladatot, amolyan közösségi összefogás jelleggel, a lehető legegyszerűbb módon, fehér táblákra feketével kiírt szövegekkel. Mivel ez a megoldás kézenfekvő volt, a T-modellekkel együtt ilyen táblák lepték el az országot, megszokottá és elfogadottá vált a közlekedőket érintő szabályok szöveggel történő kiírása. Mindez ráadásul még veszélyforrást sem jelentett, hiszen a korabeli autók annyira lassan mozogtak, hogy bőségesen volt idejük akár a hosszabb utasításokat is elolvasni a sofőröknek.
További előnye a szöveges megoldásnak, hogy bár eleinte minden autós klub, később minden állam magának intézte a kitáblázást, így hiába voltak - és vannak a mai napig - különbségek, mindenki megért mindent, hiszen mindenki ugyanazon a nyelven olvas.
Persze, ahogy gyorsabbak lettek az autók és sűrűbb a forgalom, úgy egyes feliratok jelekre cserélődtek, vagy jelekkel egészültek ki, 1927-től pedig több szövetségi szabályozás és táblaspecifikáció is létrejött, de a szöveges kiírások továbbra sem tűntek el. 1937-ben pedig megjelent a betűtípusokat és táblaformákat is szabályozó "Manual on Uniform Traffic Control Devices", amely tovább folytatta ezt a trendet, a legfrissebb, jelenleg is érvényben lévő változata 2003-ban jelent meg, és ahogy haladnak előre az évek, egyre több jelet tartalmaz, ám még mindig rengeteg a felirat. Térjünk azonban vissza a XX. század közepére, amikor elkezdett kialakulni a rendszer, amit a mai napig használnak az amerikaiak.
Ekkor következett ugyanis Európa autós forradalma, ahol a közös nyelv hiánya miatt közel sem ilyen egyszerű a helyzet, mint az Egyesült Államokban. Egy lengyel autós átlépve a német vagy mondjuk az ukrán határt, hiába keresné a "Droga w jedną stronę" feliratot, sőt, jó eséllyel nem sikerülne előzetes felkészülés nélkül összeraknia azt sem, hogy a német megfelelője az "Einbahnstraße" lenne, az ukrán pedig a Одностороння дорога. A külföldieknek ,indhárom esetben nehéz lenne értelmezni egy éles, gyors reakciót igényló közlekedési helyzetben, hogy az "egyirányú utca" felirat olvasható a táblákon, különböző nyelveken.
A táblákat tehát össze kellett hangolni a kontinensen, ráadásul egy olyan módon, ami nem igényel nyelvtudást. Erre javasolt világszintű megoldást az ENSZ, akik először kísérleti jelleggel, világszerte különböző stílusú, jelekkel ellátott táblákat helyeztek ki, hogy kiderítsék, melyek a leginkább közérthetőek és a leghatékonyabbak nyelvtudás nélkül. A kísérletet szinte mindenütt örömmel fogadták, a leghangosabb kivétel ez alól viszont természetesen az Egyesült Államok volt, akik még mindig nem heverték ki a második világháborús győzelem felsőbbrendűségi lázát, ezért azon az állásponton voltak, hogy "nekik aztán Európa ne mondja meg". És a félreértések elkerülése végett, ez nem vicc, de még csak nem is humoros túlzás volt. Alább látható egy konkrét újságcikk a Mansfield News-Journal 1951 március 7-i számából "Az ohioiak azt üzenik Európának, hogy tartsák meg a tábláikat" címmel.
Aki nem szeretné magának lefordítani az egészet, annak két idézetet azért kiemelnék a cikkből: "Egyszerűen nem értem, miért kellene az európaiaktól tanácsokat elfogadnunk a saját autópályáink kitáblázásával kapcsolatban", illetve "Ha orosz táblát látnék, szándékosan nem venném figyelembe az utasításait". És bár ezekből a sorokból egyértelmű az amerikai közhangulat a témával kapcsolatban, Európában ettől még folytatódott a munka, összegyűjtötték az adatokat, elkészítették a táblaterveket, 1968. november 8-án, Bécsben pedig alá is írták az országok a Közúti Közlekedési Egyezményt, amelyhez a cikk elkészültéig 89 ország csatlakozott. Az Egyesült Államokban azonban a mai napig nem történt meg a táblák szinkronizálása a rendszerhez, ennek az egyik legfőbb oka, hogy ez tagállami feladat, a szövetségi kormány pedig elméletben nem szólhat ebbe bele. Érdekesség azonban a gyakorlatban, hogy a korábban már említett, amerikai tollból született Manual on Uniform Traffic Control Devices szabályrendszert mégis sikerült egységesíteni az államokban, hiszen amint a szövetségi kormány ehhez kötött bizonyos anyagi támogatásokat, a tagállamok haladéktalanul, ellenvetés nélkül, önszántukból implementálták a kért rendszert.
Persze ez a szövetségi-tagállami dolog igazából csak kifogás volt Amerikától. A valóságban az Egyesült Államok azért nem ment bele a világszintű szabályozásba, mert ekkor kezdték el kiépíteni az egész országot átszelő autópályarendszerüket, amely rengeteg gyors döntést és azonnali innovációt igényelt, olyan ütemben, amelyet az európai jogalkotók szinte fel sem tudtak fogni, így esély sem volt rá, hogy a rengeteg országban érvényes táblarendszert az amerikai fejlődésre reagálva folyamatosan módosítsák. Később, a '70-es években mégis megpróbálták bevezetni a világszinten egységes táblákat az USA-ban, ám ekkor a közlekedők szabtak gátat a dolognak: a sofőrök megszokták és ismerték az aktuálisan érvényben lévő, működő módszert, így a hirtelen átállás szinte esélytelen volt. Mindez a mai napig nem valósult meg, és jó eséllyel már a jövőben sem fog megvalósulni.
Persze, nem csak az Egyesült Államok kíván a mai napig különbözni a Bécsben aláírtaktól, ők csak a legkirívóbb különcök a közlekedési táblák terén. Szintén nem tagja az egyezménynek más, kisebb országok mellett például Kína, Kanada és Ausztrália sem. Kínában azonban az egyezményben foglaltakhoz nagyon hasonló a rendszer, így jó eséllyel sikerülne a balesetmentes közlekedés a külföldi országokból érkezőknek is, Kanadában is jelekkel kommunikálnak, ám ez látványosan különbözik az Európában megszokottaktól, Ausztráliában pedig az USA rendszeréhez hasonló szöveges megoldásokkal dolgoznak, ám itt valamelyest érthetőbb a különcködés, tekintve, hogy egy egész kontinens tartozik a fennhatóságuk alá, ezáltal még kevesebb az esélye, hogy véletlenül tévedjen arra valaki, aki más rendszerhez szokott.
